Szerző: Gergo Lippai

Éljen-éljen, blogring.hu a házban. Ha kitalálom, hogy működik az ő ping-interface-ük, boldog leszek.

„Lófaszt, az anyjuk picsáját. Itt csak dolgozni meg megdögölni lehet.” (Bölcseletileg felülkvalifikált postásnéni válasza a demagóg fasz „Fizetik [a túlórát]?” kérdésre.)
De a tettet siker koronázta, számlák befizetve. Postásnéni nem jött ki a kalickából és nem agyalt meg, amiért én voltam az utolsó ügyfél, és én is csak egy kicsit ijedtem meg ennek a lehetőségétől.
(Bölcseletileg szemlélve a dolgot tényleg szar az a világ, ahol egész nap ezzel a gondolattal tevékenykedsz, és nyomorodban ilyenekre vetemedsz, hogy vadidegen ember füle hallatára anyázol, nem középiskolás fokon.)

Aki az „ujjlenyomat betegség” kombinációval talált rám: veled vagyok testvér, én is ismerek ujjlenyomattól sújtott embereket.
És kurvára ritkamód be vagyok punnyadva egyébként már napok (mit napok? hetek!) óta. Ez tegnap odáig fokozódott, hogy gyakorlatilag ahol leültem, ott el is aludtam azon melegemben. (Lásd még Bata bizonyítékát.) Nem tudom, mi van velem, de az tuti, hogy nagyon lefáraszt.
És: üdvözöljük együtt („sziiiiaaaa”) az új gépemet, és az örömhírt, hogy (lekopogom) ma volt velem utoljára dolgozni a laptop. (Persze azért néha még látogatóba bejöhet.) Nincs több hazarohangászás, mostantól (elvileg) meló után egyből butitájm van. (Ha laptop nincs, minden van.)
Figyeljük meg egyébként a kép jobb felső sarkában láthtató szünetmentest. Ez a cucc engem üldöz, már hónapok óta mindig az asztalomon van. Azt hittem, a költözéssel megoldódik az ügy, hogy valahogy sikerül majd elveszteni, de nem, csak odakerült megint az asztalomra. (Amúgy döglött az akksija, tehát valódi használati értéke nincs. Ezért nincsenek beledugva gépek.)
Most jön az a rész, hogy elköszönök, és megpróbálkozom hetek óta kallódó számláim befizetésével, aztán valami tusfürdő vásárlásával. Nem mondom, nem rossz dolog tiszta vízzel zuhizni, de azért már mégiscsak. (Félreértéseket elkerülendő: még van tartalék-tusfürdő, csak nem sokáig lesz ez így.)