Jullal megtekintettük az Ong Bak („Gangbang”, illetve „Gong Bao”: ezek még bizonyítottan olyan változatok a címre, amit a mozijegyárus megért) című verekedős-thaiboxos flicket, és remeknek gondoljuk. A Budo Magazik is elhasalt tőle valamennyire. (Korábbi, kicsit részletesebb kritika itt.)
Nekem olyan volt, mint egy vérbeli pr0n: rettenetesen szar közjátékok-párbeszédek-háttér, viszont az akció az bokalefos kategória. Felépítve is fel van, az elején még csak szaladgál a gyerek meg legyak ezt-azt, aki az útjába áll (kb. 1 érintéssel), aztán a végén már törnek a kezek meg a lábak (16-os, 18-as karika pozitív), lanyhul a védekezés és végül elérkezik a kataton „üss bazmeg aztán én jövök” harc is, minden harcművészetek vége. (Mert itt is van ólomsor ám!)
Röviden: verekedős, kurvajó.
Álmokat minden háztartásba.
Alattomos dolog az alfaállapot. Tudod: az, amikor még ébren vagy, de már igazán nem sokáig – kicsit még kontrollálod az agyad, de egyre nagyobb teret kap az álom, a valóság relativizálódik, de még van átjárás a kettő között. Ezen gondolkodtam valamikor a napokban – alfában. Hogy szemléltessem önmagamnak (egy utcán sétáltam épp álmomban, miközben ezt gondoltam), odaképzeltem egy adag répát a lábamra. „Hát erről beszélek bazmeg”, gondoltam magamnak, „most jól ideképzeltem ezt a répát és egyáltalán nem tűnik képzeletbelinek, pedig tudom, hogy az. Most viszont nem tudom a lábamról eltüntetni.” (A „répa a lábra” ötlet egyébként valószínűleg a lagzi egyik feladatából jött.) Mászkáltam tehát álmomban, répával a lábammon.
Alfaállapot volt viszont az is, amiben tegnap kitaláltam a hackelhető zárak problémájának (egyébként pofonegyszerű) megoldását.
Most gondolkozom, hogy szabad-e almaztassam.