Ubuntu screenshotok.

Hát valahogy így néz ki a mostani desktopom, Ubuntuval a házban. Az első kép üres, a második valamelyest teli desktopot ábrázol (nem használok sokmindent, bár ennél azért kicsit többet), és egy pár dolgot fontos megjegyezni róla:
1. Egyrészt nem látszik, de az alsó menü elrejtése, ha nem is Apple-szinten, de elég slick: nem lefele, nem balra, hanem balra-lefele megy, ami elég kúl szerintem, beköltözik a bal alsó sarokba, ha odaküldöd.
2. A Firefoxban vegyünk észre két dolgot: az egyik a Blogring toolbar kicsit módosított („kedvencblogosított”) változata, a másik pedig a userContent.css, amivel reklámokat gyilkolok, jelen esetben a saját oldalamon levő két 120×240-es bannert. (Még akkor is, ha mind a kettő nemes célért került fel oda. Ez egy kemény világ, meg hát én úgyis tudom, mi az, nemigaz?)
3. Vegyük észre továbbá az Eterm-ben futó CenterICQ-t. Igen, az ott a screen, ami a távoli szerveren fut. Ugyan van eye candy IM kliens az Ubuntuban, én beleszerettem a text alapúba, ez van.
4. Kicsit látható csak a böngésző alatt a Rhythmbox music library (mp3-asítva, alapból ugye ogg-barát, ami nálam szintén bejön), amibe szintén beleszerettem, tetszik ez a stílus meg album meg előadó lábmérete alapján kereshető elgondolás.
5. Azt jegyezném meg továbbá, hogy bár tudom, hogy messze vagyok még az Apple felhasználói stílustól, arról már én is leszoktam, hogy minden ablakot maximalizáljak. Nincs rá szükség, a felbontás megvan, az ablakok szépek, átláthatóak. Mondom: tudom, hogy ez még nem Apple, de akkor is: szépek.
6. A háttér egyébként ez. Barna, tudom, de én csináltam és tetszik.

Ti is féltetek a Kis Hercegtől? (A link alapján mondhatnám, hogy haha, most már nagy vagyok, ha nem is programozó, de hasonló, és már nem félek tőle, jöhet a bolygómra, leszarom. Amíg nem kezdi el kalapáccsal vagy egy bakelit talpbetéttel csapkodni a RAID tömbjeimet, amíg nem szerez root jogot valamelyik gépem fölött, amíg nem nyúlja le a csajomat (mimet?), addig hadd jöjjön, megtűröm. Adok a sörömből, megmutatom a játékaimat (nincs egy se most épp), a zenéimet, szívesen magyarázok neki, amit csak hallani akar (ne legyen benne rózsa). De azért akárhogy is, a gyerekkori érzés a mai napig visszajön, az a spooky feeling, amikor a közelembe került papíron vagy tévében, olyan, mint az Elveszett Világok, meg a Mekk Mester (nem, a Mekk Mester rosszabb volt), egy kicsit elkezdi birizgálni a tarkómat, érzem, hogy valamiért ki voltam neki akkor szolgáltatva, és nem tudom a mai napig, hogy mi volt az, ezért elképzelhető lazán, hogy bár elfelejtettem, de a kiszolgáltatottság végső soron fennáll, és bármikor előkerülhet. Magas lóról beszélek tehát, próbálok magabiztosnak látszani, ha átugrik a bolygómra, úgy teszek, mint aki annyira biztosan áll a lábán a rendszerei között, hogy senki és semmi nem tud kárt okozni benne, „gyere ide miisaneved kisherceg, de tudd, hogy ez itt nem a te világod, hanem az enyém, én vagyok itthon és hazai pályán ne is reménykedj, hogy megszorongatsz”, mondom majd, és mélyen legbelül, elmém kívülről nem látható rétegeiben szorongva remélem, hogy ezt ő is elhiggye, vagy legalábbis ne legyen célja megkapargatni. Hát ilyen srác ez a kisherceg.)