speak no evil

A legszarabb (ez talán itt jelenthetne valami olyasmit, mint Matuláéknál a „buzi”) az egészben az, hogy tökre nem tudom megfejteni, hogy mi a baj, csak érzem, hogy valami bassza azt a csőrt. (Mert csőröm van, igen. Ilyen fogakkal neked is lenne. Nem, ha madár vagy, nincs fogad.) Gondolom az ilyenekre való a pszichoterápia, de hát minek az nekem.
A végén meg mindig rájövök (óh, a spanyolviasznak ismételt kiszarása), hogy az ignorancia segít. (Azt hiszem, ez mindkét hangsúllyal értelmes: „az ignorancia segít”, illetve „az ignorancia segít„.) Kis írom valahova kurvanagy betűkkel, mert tényleg, kisdobos becsszóra mindig elfelejtem:

AZ IGNORANCIA SEGÍT.

(És bazmeg tényleg elfelejtem.)
A fennmaradó/felmerülő kérdés: akkor meg mégis mi a faszról beszélgetünk? És: minek?

Liszt Ferenc tér, szemerkélő eső.

Lassan végképp semmi okom nem marad, hogy azokra a helyekre lemenjek.
Mi lesz itt.
Magamnak köszönhetem?
Igen.
Rossz ez nekem?
Nem egyértelmű.
Jó ez nekem?
Az meg végképp nem egyértelmű.
(Vagy az első se egyértelmű? Ez se egyértelmű.)

A fülemben István a király („Államalapító Szent István a király”) szól, innen a hagyjatok. Senki ne ismerjen magára, nem a lelkivilágomat vetítettem ki. (Nem a lelkivilágomat fogom, és nem középiskolás fokon, vetí teni.)

Kazah diploma uralkodik.

Portishead, az kell.
Meg egy „Taking Lives” poszter. (Pószter, höhö. Muszály.)

Baszki, megyek nyáron Macedóniába. Ritkán beszélnek velem annyira úgy, hogy kb. egy percen belül meggyőzzenek erről. Hát most ez történt. (Clear talking, baby, erről szól ez.)

Azt hiszem, kicsit túllőttem a célon, 1 Quarelin és 1 kávé (dupla? franc se emlékszik), remek a vérnyomásom. De legalább nem fog fájni a fejem, és talán ébren is leszek (szemben a negyed órával ezelőtti állapottal), amikor odazizzentek Mikey-ékhoz.