Elkészült, kinyomtatva, kasírozva, és feltéve a falra. (És egy szellmes megoldással lefotózva.) A végleges költség 26 ezer forint körül (nyomtatás 10 ezer körül 300 grammos Canon papírra, a kasírozás habkartonra még 15 ezer, plusz mondjuk szög, ilyesmi), és zseniálisan jól néz ki.
Az ide vezető lépések itt és itt.
(És feltettünk további 4 kisebb képet a falra és lesz még egy nagy fotójellegű megoldás a lépcsőnél.)
1 évesek vagyunk.
Az évfordulót kanapé (és Bo szennyestartó! lol) beszerzésén kívül egy Matteo vacsival is megkoronáztuk. Tárkonyos borjúragúleves, Szürkemarhasteak vargányamártással és zöldségekkel volt az én menüm (majd Jul megírja az övéit), és bár a Jardinette nálam továbbra is az abszolút győztes, a Matteo is kifogástalan volt. Bort én az allergiagyógyszerre nem mertem inni, Jul egy Irsai Olivért ivott, valami nagyon gyümölcsös, nagyon könnyű fehérbort. (Borászatról itt ennnyi, nem lötyböltem szakértő arccal és a fehérborokhoz még annyira sem értek, mint a vöröshöz.)
A kiszolgálás pont az a fajta (itt is, Jardinette-ben is), amit elvárok: nem tolakodó, de pont amikor kell, akkor ott van. Ezen a szinten azt hiszem ez már természetes kell legyen, de jó tudni, hogy a Matteo sem kivétel.
A tárkonyos borjúragú nagyon finom volt. Sajnálom én a borjakat meg minden, de a húsuk iszonyatosan jó, nem túl puha, nem túl kemény, nem túl szálas (gondolom egyszerűbb belőle a jó steak-állag omlósságát elővarázsolni, mint a felnőtt marhából). Amit kicsit hiányoltam, az a savanyítás lehetősége. Szeretem, ha megadják a vendégnek a lehetőséget, hogy a tárkonyos ragút ízlésük szerint higítsák citrommal (én mindig higítom), erre jó megoldás beleszúrni a tányérba a citromot, aztán ha így szereted, nem nyúlsz hozzá, ha úgy, kinyomod.
Szürkemarhasteak fronton tökéletesek voltunk, puha (véresen), a gombaszósz pedig szintén selymes volt csúszott tőle az egész. Persze mindig elfelejtem, hogy a zöldségbe a padlizsán és a cukkini is beletartozik, ezeket pedig nem eszem meg, úgyhogy padlizsán pajtásék a tányér szélén végezték.
Desszertnek pedig lecsúszott egy almáspite fahéjas vanília sorbet-tel, szintén tökély, nincs mit ragozni. (Kivételesen nem tiramisu.)
Note: a szomszéd asztalnál kb. 20 fős indiai-magyar (gondolom üzleti) csoportosulás evett. Az indiaiaknak volt jobb a kiejtése.
Elmaradásban vagyok moziloggal.
Tegnapelőtt El Tropico, tegnap pedig új DVD-lejátszóval (ami ráadásul megy a tévé távirányítójával, és vica versa, úgyhogy végre egy távirányítóról küldhetem a tévét és a DVD-t) bővült a bútorzat, úgyhogy este megnéztük a Shootert.
The Lost City (El Tropico): Nem maradandó, de jó film. Szeretem Kuba hangulatát, főleg azt, amilyen lehetett az 50-es években, Fidel előtt, a dekadenciát. (Ilyen még az első világháború utáni Berlin.) Andy Garcia okés (és legalább megtudtam, hogy valami 7 éves koráig kubai volt), Inés Sastre gyönyörűszép, a város amit teremtettek (a Dominikai Köztársaságban) a forgatás kedvéért, jól sikerült. Részleteiben vannak gondjaim a filmmel, de az egész összeállt, nem kiemelkedő, de jó, munka, csöndbenvégignézős, ami mindig jó jel.
Shooter: Ez viszont kifejezetten jó film. A sztori minimál és tulajdonképpen gyenge, de a megvalósítás nagyon jó, és nem várunk egy ilyentől mélységeket. Mark Wahlbergnek (aka. Marky Mark) jó háta van (ezt Jul értékelte különösképpen), és olyan élményt ad a mozi kicsit, mint fiatalkorunk akciófilmjei (a jobbak), amik azóta valahogy kikoptak a mozikból. A különbség annyi, hogy nincs bodycount, nem halnak meg túl sokan, viszont persze Mark nem hezitál, ha arról van szó, robbant, késel, lő. Ezt a filmet kihagyni kár.
