Címke: mozi

Mozilog update: This Is England, Seraphim Falls. És: weeklog addition, this week’s episode.

Először is mozik. Hétfőn (azt hiszem) This Is England. Kemény cucc, de must see. Az a fajta, ami után egy ideig csöndben üldögélsz, a látottak feldolgozása nem egy perc. Helyszín Anglia, idő a 80-as évek eleje: Maggie fuckin’ Thatcher, Falkland, bevándorlók („pakis”) tömege, akikkel a kormány nem nagyon tud mit kezdeni a háborúskodás közepette, és a nyomukban felvirágzó skinhead mozgalom. Hősünk pedig Shaun, 12 éves, apja meghalt a háborúban, a legjobb haverjai pedig skinheadek. A végkifejletig (most kivételesen nem lövöm le) nagy a feszültség, a vége pedig kicsit kurta. Ezzel együtt kötelező, megérdemelt 8.1 az IMDB-n.

Pierce BrosnanTegnap Seraphim Falls, Liam Neeson és Pierce Brosnan. Pierce Brosnan-nek megint egy új arca, testben-lélekben szakadt ex-polgárháborús tiszt, őszülő szakállal és barázdált arccal. (Kezdem azt gondolni, hogy a James Bond múvikat igazából tilos megnézni: teljesen elkorcsosítják a főszereplőkről kialakult képet. Liam Neesonnak pedig olyan hangja van, hogy a filmet szinkronnal nézni bűn.) Nagyon jól megcsinált, lassú folyású road movie: az extiszt menekül, Liam Neesonák utána, és mint az O Brother…-ben, különböző állomásokhoz érkeznek, míg végül a skilled man felőrli a kevésbé skilled-et, és egy szürreálba forduló végkifeljet mindkettőjüket. Az előző szürreál mondat értelmezése nélkül mindenképpen érdemes a cucc még talán több megnézésre is, hangulatfilm, jó. (Vicces egyébként, hogy egy északír és egy ír játszik egy amerikai polgárháborús filmben. Nekik még nem korcsosult el a kiejtésük.)

A héten egyébként kis országunk vendége volt Becky (LOTR!) és Ron, vasárnap este jóvacsi a Mentában, tegnapelőtt Polo Pub, tegnap pedig kávézás, amelynek keretében elviccelődtünk a gyümölcsteák extra jelentéseivel (gyümölc-stea’k)… Ennyi fért bele, have a safe trip guys! (Zsófinak pedig igaza van, tényleg több minden történt vasárnap. Hisz vacsiztunk.)

Kéne egy VMWare, hogy tudjak (céges) számlákat intézni, és még többet dolgozni. Az időbeosztásomra jellemző, hogy általában hétfő-kedd táján meg tudom nézni az aktuális Diggnation-t, az ehetit eddig nem volt esélyem se. Talán ma.

Mozi: Lucky Number Slevin.

Elmaradtam a moziloggal (hétfőn mui-mui meló, kedden hosszúra nyúlt ebéd Guskánál és meló, esténként pedig vadul próbálunk a hétvégi gig-re), pedig.

Teljesen véletlenül választottam bele a Lucky Number Slevin-be: Die Hard 3 megint nem volt bent a tékában (de most már legalább tudom, hogy ez azért van, mert itthon sose jelent meg DVD-n), ebben meg szerepel a Bruce Willis, meg maffiás is amit eleve szeretek, gondoltam megnézzük.

És jó.

Nehezen (konkrétan szarul) indul az eleje, már épp kezdenél csalódni, hogy „nabaz, ezt benéztük”, de aztán a szokvány unalmas-moralizálós filmben megjelennek a poénok, és (sose gondoltam, hogy ez valaha feltűnik) megjelenik egy olyan belsőépítészeti-lakberendezési látványvilág, hogy beszarsz. Erről majd Jul ír bővebben (spoiler), de említsük meg az ezért felelős emberek nevét, mert ismeretlenségük ellenére nagyot alkottak: Suzanne Cloutier és Normand Robitaille. Big up nekik.

Na aztán a design meg a viccesség mellé bejön a már-már kötelező csavar, a dolgok a helyére kerülnek (és itt nem csak arra gondolok, hogy a főszereplő összefekszik Lucy Liu-val, ami persze nálam újabb pluszpont), és végül kicsit Guy Ritchie-i hagyományokat követő grand finale alakul.

Lucy Liu cicje csak amolyan pántos-ruci-átszúró effektként jelenik meg, ezért nem jár pluszpont, viszont vannak izraelben képzett moszad-katonák, akiket Bruce Willis könyörtelenül mészárol le, van gengszter rabbi buzi fia dávidcsillagnak álcázott riasztóval, és van „the boss” Morgan Freeman, aki csúnyán beszél és kőprimitív emberei vannak. Ja, meg ataraxiás (ezáltal visszapofázós) Josh Hartnett.

Nem klasszikus, de ha szembejön, ne hagyd ki.

Mozi: Ronin, na meg a világtörténelem legjobb világháborús filmje.

Tegnap Ronin, ma Kelly Hősei.

A Ronin baromi jó. Ezt lehet sejteni Robert („Bob”) DeNiro-ból meg Jean Reno-ból (meg a nagyon hot ír bulából), de azt kevésbé, hogy igazából egy Bourne-trilógia szintű cuccal állunk szemben (csak kétfőszereplős és 4 évvel korábbi): izgi, lebilincselő, és a két legenda jóvoltából megvan benne az az egyéniség is, amit a Bourne-nak Matt Damon adott. (Vagy inkább fordítva: a Bourne adta Matt Damonnak.) Azt hiszem szeretem az olyan kémes-pörgős filmeket, amik Európában játszódnak és az oroszok meg az írek üldözik az amcsikat és franciákat és viszont. A Bourne bármelyik része pörgősebb, mint a Ronin, de ha neked tetszettek azok, akkor a Ronin is nagyon fog.

A Kelly’s Heroes pedig továbbra is a legjobb világháborús film, Ryan közlegény a nyomába se érhet. Az a nyálas spielbergi befejezés mindent elront, itt viszont konkrétan az az utolsó kép, hogy „up yours, baby”, ami, lássuk be, reálisabb. (Az alapsztori pedig ugyanannyira nem.)

Formálódik egy elméletem az adott eseményről készült filmek minőségének Gauss-eloszlás szerinti leírásáról. (Tétel sejtés: adott eseményre reflektáló filmek minősége Gauss-eloszlás szerint alakul, mely Gauss-eloszlás a maximumát 30 évnél veszi fel.) Eszerint az esemény után közvetlenül szar filmek születnek, aztán egy 20-30 éves késleltetéssel a legjobbak és végül megint szarok. A második világháborút példának véve 1945+25=1970, és ekkor született a Kelly Hősei. (A South Park is megfogalmazta ezt, csak másképp: szerintük legalább 20 évet várni kell, hogy egy kényes témát filmre lehessen vinni. Példaként ők az AIDS megjelenését hozták. Letelt a 20 év, lehet vele viccelődni.)

Remélhetjük, barátaim, hogy lassan megjelennek az igazán értékelhető öböl-háborús filmek. (A Jarhead már egyértelműen felszállóági mű.) Az viszont elkeserítő, hogy a 9/11 rendes feldolgozására még vagy 15 évet várni kell.