Hát gyerekek, először is: a 48 óra az a fajta film, amit baromira élveztünk gyerekkorunkban, és hogy a vele kapcsolatos szép emlékeket megőrizzük, célszerű nem megnézni többet. Unalmas, klisés az egész, a 80-as évek eleji hangulattal (1982, ázzek!), fekete rendőrfőnökkel, piás Nick Nolte-val és szar verekedésekkel – unreal. Vicces mozzanatként Eddie Murphy (angol hangja Eddie Murphy) feliratait tudnám felhozni: a piás zsaru egyik kérdésére mintegy 60 másodperc időtartamban válaszol ékes gettó tájszólásban, mire megjelenik a felirat: „No.” És ez kb. az üzenetem is neked, ha eszedbe jutna megnézni.
Az Inside Man-ről eddig azt se tudtam, hogy létezik, de a tékában se a Die Hard 3, se a Beverly Hills Cop nem volt benn, ezért a helyi erő ajánlására hagyatkoztam, és nem bántuk meg. Jó kis krimi, with a twist, ami után még a címe is sokkal jobb lesz. Denzel Washington ugyan klasszisokkal jobban beszél angolul, mint Eddie Murphy, de még így is elkelt a felirat, azért voltak ott is khm, belső nyelvi fordulatok. Clive Owen nevét pedig sose hallottam eddig, de most látom, hogy szerepelt a Sin City-ben, a Closerben (amely filmben található a mai napig legszexibb Natalie Portman-jelenet, még akkor is, ha azóta már le is vetkőzött, itt meg tanga van rajta, és amely film emiatt előkelő helyen van a must see listámon), meg egy rakás filmben, amit láttam, vagy látni akarok. Mégis (vagy épp ezért) valamiért John Cusack-ot jobban el tudtam volna képzelni ebben a szerepben, és ezzel nem azt mondom, hogy rossz volt.
Az Inside Man (és a „you wouldn’t kill a cop and then steal his helmet” üzenetek) előtti ajánlókban láttuk Donnie Darko-t (Jake Gyllenhaal) kopaszon, „mörínkór„-ban szenvedve. A film címe Jarhead, és érdemes megnézni. A helyszín Irak (illetve többnyire inkább az Arab Emírségek), az időpont 1990, a Desert Storm névre keresztelt amerikai haditechnikai bemutató, ahol statisztált egy rakás tengerészgyalogos is — egyikük bőrébe bújunk bele.
Ha fiatal vagy és nem tudod, mi volt a Desert Storm: az én életemben az első háború volt, ráadásul nagyon fogékony időszakban, általános iskola felső tagozat, amikor még tűzoltó akartam lenni, s katona (főleg katona). Kapóra jött egy tévében követhető háború, amiből már akkor folytatásos akciófilmet csinált a média (talán a világtörténelemben először, és az azóta elhatalmasodó amerikai cenzúra miatt talán utoljára), öröm volt nézni az amerikai légi, földi, és alapvetően technikai fölényt, olvasni a Top Gun-ban az F-117, A-10, meg F-18 elemzéseket — mindet az Öbölben vetették be először nagy mennyiségben, és nem csak ezeket: az összes cuccot, amit az amerikai haderő Vietnam óta felhalmozott, most tudták először nagy mennyiségben tesztelni. (Marci: tudom, hogy a lopakodót először Panamában, az F-18-at pedig Líbiában vetették be — itt most a tömeges bevetésekről beszélek.)
Lényeg a lényeg, az Öböl-háború szinte előbb véget ért, minthogy igazán elkezdődhetett volna. A légierő földbe döngölte az iraki hadsereget, a gyalogoknak csak annyi dolguk volt, hogy a hagyomány kedvéért bevonuljanak. Ami miatt mégis emlékezetes marad a történelemben a dolog, az az olajkutak felgyújtása és az azt követő környezeti katasztrófa, ami miatt az én szememben Szaddam nettó elgázosítást érdemel (-ne, ha élne még), de hát ki vagyok én, ítélje meg mindenki magának.
(És van tovább.)
De elkanyarodtunk a tárgytól.
A Jarhead tehát ebbe a történelmi környezetbe helyez bele, elég hatásosan: egyrészt ott a frusztráció, 4 hónapig recskázni a sivatagban, miközben semmi nem történik (illetve de: a barátnőd otthon lelécel valami másikkal és néha elhúz a tábor felett egy A-10 raj), aztán amikor végre elindultok (oo-rah!), akkor is pöcsig-nyakig gázolsz az olajos sárban a felgyújtott olajkutak miatti nappali sötétségben, ellenség sehol, akció sehol, a karabélyt konkrétan egyszer sem sütöd el, és épp mire teljesen kikészülnél, kitör a béke és mehetsz vissza a balettbe ugrálni kiürült hétköznapjaidba. Szar egy helyzet.
Bottom line: nézd meg a filmet, és ha félsz, hogy rosszat fogsz álmodni, nézd meg az extrákat: láthatod, hogy modellezték az égő olajmezőket, megnézheted az elhülyéskedett jeleneteket.
Vasárnap este Matador, the movie. Közvetlenül utána egyszerű múvinak gondoltam (IMDB-n 7.0, ha jelent ez valamit), de ez az a fajta, amit egyre jobban meg akarsz názni még egyszer — olyan, mint a sushi. (Azt is meg akarod nézni még egyszer, ha ha ha.) Az ok pedig Pierce Brosnan, aki (így utólag jövök rá) ki-ba-szottul zseniálisan játssza a kiégett-kiöregedett angol bérgyilkost. És James Bond letisztult, elegáns figurája után ez valahogy nagyot üt. (Bálint ötlete: kéne csinálni egy James Bond részt, amiben a csávó már kiégett, kirúgták az MI-7-től, Hale Berry kirúgta és különben is már lóg a melle, és a once-smooth titkosügynök terelgeti a szétesett-otthontalan kis életét.) Szóval: véletlenszerű választás volt, de jól sikerült.