(Előre elnézést kérek, de itt most egy postban fogok szólni kórusfellépésről és lomtalanításról. Időhiány, az, meg főleg géphiány.)
Szombati koncert jól sikerült, főleg ahhoz képest, hogy az egyik szoprán most költözött ki Londonba, egy másik szoprán és egy alt hangszálgyulladással itthon volt kénytelen maradni, és hogy a négy darabból kettő olyan, amiben szinte mindenki külön szólam (tehát volt olyan, hogy konkrétan hiányoztak szólamok – bár ez backstage titok). Jó buli volt, a csábiak vendégszeretetét imába foglalom, tavaly is, most is annyi szeretetet kaptunk tőlük, ami egy budapestinek mindig meglepő. Köszi a meghívást, köszi a lehetőséget, köszi a tapsot, köszi a mindent.
El is jöttünk (sajnos) korán, mert vasárnap Solymárfork lomtalanítás projekt volt: az összes szart eltakarítottuk, a faház, jelentem, üres, és a kertkapun is be lehetne állni, ha lenne már mivel. (Gyalog beállni, ugye, nem egy nagy kihívás, azt alkoholizmusnak hívjuk.) Pár kép, tényleg csak for the record, meg hogy néha kapcsolódjanak a no evil empire haderőnemei.
Vasárnap a masszázságy után végre oda tudtuk adni a másik anyaszülinapi ajándékot, a vaklármázott ponyvára nyomtatott 42×56 cm-es színhangulati fotókat. Gyönyörűek lettek, egy pszichológus és egy pszichiáter egybehangzó véleménye szerint a középsőnek még jelentése is van — egészen büszke vagyok, hogy mindhárom alapanyag-kép saját. (Ha Ön is szeretne lipilee fotót az Ön falára, vegye Ön fel a kapcsolatot Ön velem az oldal alján található link segítségével Ön.) A nyomtatásért és azon belül külön a gyönyörű színekért, meg a „vaklárma” és „SX7” fogalmakért (szóval a technikai segítségért is) pedig köszönet a Színművek kollektívájának.
