Rokonok figyelmébe: a telefonom begyászolt, úgyhogy nem tudtok elérni. Fear not, egyben vagyok, a telefon szoftvere kevésbé, nem lehet bekapcsolni, de folyamatosan próbálkozom.
Akihallja adjaát.
Update: Most éppen jó, bár félve nyúlok hozzá. Érzem: lelke van.
Lol.
Azt hiszem eme cikk olvasói is előbb olvasták Willfreemannél a Pató Pál híd ötletét, mint az Indexen. A dolog nem véletlen: előbb jelent meg nála, mint a népszerű portálon.
Itt kezdett nekem röhejessé válni az önfényezés, pedig nettó is szánalmas. Igen, Indexes srácok, mi is tudjuk, hogy csak nektek jut eszetekbe ilyen zseniális elnevezés egy hídnak. Senki másnak. Akinek mégis, az hazudik. (Leleplező cikk! Leleplező cikk!)
Gratulálok.
(Emellett viszont drukkolok annak, hogy a Pató Pál elnevezés nyerjen. Tényleg jellemző lenne, és kíváncsi is vagyok, mit lépne a közlekedési izémizé biszbasz.)
Jehajolok a fiókhoz, előveszem a vaníliás karikát. Kirakom a számítógép tetejére bal kézzel, jobb kézzel előveszek egy kávét. Ahogy egyenesedek fel, tépem le a kávéstasak csücskét, nyúlok a bögréért. A nyitott tasakot a bögrébe helyezem fejjel lefelé, a csücsköt kidobom, ugyanazzal a mozdulattal a laptopot kiszedem a szemetes mellett álló táskámból. Mire „visszaérek” az asztalhoz (kb. 30 centi, forgás), a laptop kicsomagolva. Beíndítom, egyúttal kirázom a kávét a bontott tasakból. A tasak kidobásával egyidejűleg előveszem a laptop tápját, bedugom. Kiválasztom a network profile-t, és elmegyek forrú vízért, bögrével a kezemben. Mire visszaérek, a laptop bebootolva – melléteszem a gőzölgő kávét.
Ennél tökéletesebben nem is csinálhatnám.