Áááá, csöndet akarok és zajt! Csöndet, mert nem akarom hallani az egy emelettel lejjebb zajló diótörés részleteit, a végletekig idegesít, zajt, mert ez az egyetlen módja, hogy ne halljam. A választás a Dream Theater Infinity albumára esett, pedig nagyjából kiszerettem a céltalan tekerés jellegű zenéből, legalábbis kicsit lelohadt az érdeklődésem. (A Change of Seasons persze örök királyság, meg egy kicsit a Trial of Tears is. Katarktikus darabok.)
Tegnap Kontroll-nézés, Uránia mozi. Összefutás Brigivel, vicces körülmények közt (Barb: „képzeld, beszéltem ma Brigivel” – telefon csörög, és Brigi az, aki észrevett minket az emeletről, véletlenül ugyanabba a moziba mentünk), Barb parázása a bezárt járatoktól. Akárki akármit mond, szerintem a film egész jó, persze a nagyvárosi példázat jellegű történet vegülis elcsépelt (ember lemenekül démona elől a föld alá, ahol aztán megküzd, és a végén angyallal felmegy a szimbolikus mozgólépcsőn, bagolytól, mint föld alatti ennen mivoltától búcsúzva egyúttal),de a jelenetek kurvajók, a zene atom (Neo), szóval benne van szerintem az a tipikus szubkulturális feeling (séró belő, intelligens filmkritikus nézés bekapocs, kéztartás elhülyít), ami 2003-ban egy filmet (részben) jóvá tesz. Ja, és nem érződik rajta az erőlködés, ahogy magyar filmeknél sajna néha előfordul. (Respect a magyar filmnek, nyilván amerikaiban is ugyanúgy, csak egyrészt megszoktuk, másrészt nem nézzük meg, harmadrészt es té bé.) Szóval a történet meg ugye nem is annyira fontos, igaz-e. (Különben meg: csináljak jobbat, azt’ akkor dumáljak.)