Vannak olyan kaják az életemben, amiket, ha lenne egy végtelen tányérom, addig tudnám enni, amíg bele nem halok. Ilyen pl. a Polo Pubos sztrapacska, ilyen anyám néhány húskészítménye, és, igen, ilyen jelenleg a varjúmenü is. Persze az is kéne hozzá, hogy a kaja mindig megfelelő hőmérsékletű legyen, tehát a dolog már az alapjait tekintve ki van zárva, mint egy perpetum mobile. Lám, hogy kitalálta ezt is a természet: az ember a tűz megfejtésével egyre jobb kajákat tud csinálni, egyre többet enne belőlük (és egyre kevésbé van benne ösztönös gátlás, ha volt valaha egyáltalán, hogy ne zabálja túl magát), de megkapta a nyakába a kajakihűlés rettenetes intézményét, szóval egy idő után mégse akar enni olyan sokat. (Bár pl. a tojásos lecsó szerintem kifejezetten finomabb lesz kihűlve.) Ím, eképpen óvod, Természet-anyánk, tenmagad barmait.
Ezt pedig a metrón találtam, hosszabb vers részlete:
Nem könyvből: kukából lehet
Ismerni népedet, s hazád.
(Orbán János Dénes)