Tegnap a sarki plázában szingliebédet falatozva figyeltem. (Ritka nálam az ilyesmi.) Ilyenkor az egész terep egy nagy játszótér, sok mama és még több gyerek, ez utóbbiak rohangásznak és zajosak, de amúgy rendben vannak, nem ugrálnak a Trójai nők jelmezeibe bújva a kikötő vizébe minden ok nélkül, nem pisilnek oda a bowlingpályára, vagy ilyesmi. Azt kellett általánosságként észrevennem, hogy a szőkített ropilábú mamák nem tudnak gyereket nevelni, cserébe a néprajzos jellegű mamák lazábbak és jobban csinálják. Ropilábú mamák: miért vagytok ennyire szigorúak? Miért vagytok frusztráltak? Megvan mindenetek, ott a lábatokon a szép cipő, a ruházatotokból meg is vehetnétek egy gyereket, jól megy nektek a szekér, biztos van valahol egy szép izmos apuka is a képben valahol, akkor mi a baj? Nem vágjátok, hogy a gyerek, akinek az arcán már most ott van, hogy a tilalom ellenére inkább elmenne játszani, tíz éven belül felnő? Ahogy rájön, hogy megteheti, úgy hagy ott benneteket, hogy csak pislogtok. Akkor meg aztán lesz szomor, könny, és fogaknak csikorgatása. És mi lesz azzal a világgal, ahol az általatok nevelt gyerekek lesznek a dolgozó réteg? Világromlás, pestis, atomhábórú, meteoritzápor, armageddon, vulkánkitörés, ebola.
Tessék lazábban venni kicsit, plíz.
Vattapity, vattapity.
És a végére még két szolgálati közlemény: „Juhé megyek kiállításra!”, valamint „If you ever fall off the Sears Tower, just go real limp, because maybe you’ll look like a dummy and people will try to catch you because, hey, free dummy.” (Ez utóbbi persze angolul volt.)