Garbarek. Koncert.

Többet kéne koncertre járnom.

A legelső elkülöníthető érzés a koncerten ez volt: „hm, ez olyan, mint egy Sim City 2000 theme song”. Aztán Trilok Gurtu kapcsán elgondolkodtam azon, hogy mennyire máshogy dobolnak az indiai dobosok. Valahogy teljesebben, alávetik a testüket, behódolnak a hangszernek. Nem érdekli a kifacsart testtartás, nem érdekli hogy szétveri a kezét – ha ezt kívánja a darab, csinálja. Ehhez jön az, hogy valahogy mintha többfelé tudnának koncentrálni… Más. Később aztán odáig jutottam, hogy Trilok akármilyen jó is, a kevesebb néha több, és visszafogatta volna magát kicsit – nem illett 100%-osan a zenekarba. (Hiába, vendégzenész.)

Aztán elgondolkodtam ezen az egészen: hogy milyen hajszolt az ember. Errandból errandba esek, magamra vállalt kötelezettség mind, elvárások mindenhol, az ember nem pihen. És aztán időnként kiül egy ilyen kicsi szigetre, mint ez a zene, és 2 óra alatt több dolgon rágja át magát fejben, mint máskor sokkal több idő alatt, papírral, számítógéppel. (Ezen a ponton kezdett feltűnni, hogy Trilok Gurtu sok.)

Aztán kifundáltam, hogy hogy fogom a falamat (és melyiket) indexképekkel népesíteni, és action plant is kidolgoztam rá. Aztán action plant dolgoztam ki a gáztervemre. A laptopom autóstöltőjére. (Első lépésben kitalálni, hogy hogy mérjem meg a laptop fogyasztását.) „És számtalan szebbnél szebb gondolat,” amit persze azért már elelejtettem, de akkor is: rég voltam ilyen produktív. Ilyenkor az is mindig eszembe jut, hogy igen, zenélni kéne újra. A hiba eddig mindig a lelkesedés lassú elvesztése volt, meg az érzés, hogy valamit ki kell még próbálni.

Bullshit.

Nem szállni ágról ágra, hanem kitalálni, hogy melyik az a stílus, amit csinálni akarok – aztán csinálni. És nem otthagyni, és csinálni, mert így lesz csak jó, következésképp így okoz később is örömet.

Többet kéne koncertre járnom. Ma 2 órán át Jan Garbarek és zenekara játszott.