Újabb himnuszok a 90-es évekből: Faith No More.

A srácok azzal a feltett szándékkal indultak Slash óvó szárnyai alól, hogy ők lesznek a világ legrosszabb zenekara. Az első két album és Chuck Mosely énekessége idején nem is álltak ettől olyan messze, de azért akkor is becsúszott már egy klasszikus: a We Care A Lot (ami az első albumnak címadó dala, de akkor és ott olyan szar lett, hogy inkább feltvették újra, és a második, Introduce Yourself albumon megint kiadták) már mutatott valamit a későbbiekből: a szintis-szimfonikus (lol) megoldásból, a teljes hangzából, a Brixton Academy koncerten (ahol Mike Patton jóvoltából már sokkal jobb hangzással álltak fel) ráadásul még egy DJ is belefért, ami nálam akkor (érted, mit keres scratch egy zúzós zenében) teljesen kiverte a biztosítékot, a jó irányban. (Sokat hallgattam a Live-ot.)

Aztán jött Mike Patton, aki már akkor is teljesen készen volt idegileg és ma se normális (két szó: Mr. Bungle és Fantomas), és a valódi himnuszok: From Out Of Nowhere, EPIC, a Warpigs (Black Sabbath-feldolgozás, olyasmi brandként, mint a Guns-nak a Keresztapa zenéje, vagy a Metallicának a Jó, a Rossz és a Csúf, és úgy sejtem, hogy egy bizonyos bringa- és bloggerközeli magyar zenekar a nevét köszönheti neki), The Real Thing, vagy akár a Zombie Eaters.

Nálam időrendben az Angel Dust volt az első (utána az elsők, aztán már követtem az eseményeket), ahol viszont már tényleg nem tudtak hibázni: nem tudnám megmondani, hogy mi a legjobb róla, az egész album tökéletesen van összerakva, még a sorrend is tökéletes, beleégett az agyamba. Persze az Easy, mint extraként felkerült feldolgozás klasszikussá vált, de ez inkább köszönhető a „kemény zenekar MTV-n is leadható lassú száma” mémnek, mint annak, hogy ez lenne a legjobb dal az Angel Dust-ról. Talán az Everything’s Ruined. De talán nem.

(Itt említeném meg a „neked hol fordult a kazi” mémet: ez is beleég az ember agyába, minden hallgatásnál szinte várod, hogy lejárjon az A oldal, ahol ott volt még egy fél szám. Nekem az Angel Dust-on a Kindergarten-ben volt vége az oldalnak, „Maybe one day I’ll be…” itt.)

Aztán King For A Day…, ahol kicsit talán túlzottan hagyták Mike Pattont érvényesülni, úgyhogy kicsit Mr. Bungle-áthallásos lett a cucc (de baszki, ilyen hanggal megengedett), de azért itt is van egy Digging the Grave („dzsidzsi dzsidzsi”), amit persze gimizenekarban időnként elzúztunk (ki nem), meg egy Star A. D., meg egy Ugly in the Morning… és egy King for a Day, amitől ma is feláll a hátamon a szőr. (És fogadok, hogy nőstény esetekben tocsog a bugyi.) És egyáltalán, megint egy tökéletes album.

Az Album of the Year idején (és tényleg akkor, ’97-’98 körül) azt hittem, ennél már nincs is jobb zene (emlékszem, a Stripsearch full szintis elején ugyanannyira meg voltam rökönyödve, mint a We Care a Lot scratch-én; így utólag maga az album nem olyan nagy durranás, mint a korábbiak), jöttek a Szigetre, a csajom bele volt zúgva Mike Pattonba, szimplán értetlenül álltam az előtt, hogy feloszlottak. El se hittem. Baszki, hát egy ilyen album után, hogy Album Of The Year, nem is lehet feloszlani! És fél évre rá feloszlottak.

The decision among the members is mutual, and there will be no pointing of fingers, no naming of names, other than stating, for the record, that ‘Puffy started it’.

Még ezt se tudták baromkodás nélkül csinálni.

És hát a koncertek. A Faith No More-nak köszönhetem életem eddigi egyetlen (enyhe) agyrázkódását (PeCsa koncert, valami stage diving bakancs, vagy sörösüveg, tarkón), és a ’97-es Sziget (egyik?) legjobb koncertjét. (Megmondom őszintén, ebből a koncertből csak arra emlékszem, hogy utána a HÉV síneken gyalogoltunk ki Budakalászra.) Mike Patton pedig egy állat a színpadon (ahogy látom, még ma is, a Fantomassal), a hangja pedig nálam simán benne van a „’90-es évek top 10 énekhangja” listában. (Eddie Vedderrel, Chris Cornell-lel és a többiekkel — majd egyszer összeszedem.)

What a day if you can’t look it in the face and hold your vomit.

(Hallgass.)