Film: Into the Wild.

Először a filmzenéje volt meg, Eddie Vedder okán (régi nagy kedvenc), a Plastikon még nem voltam vele maradéktalanul elégedett: azt állítottam, hogy a filmzene magában nem állja meg a helyét. Ezt továbbra is tartom, viszont most hogy láttam a filmet, kiegészíteném azzal, hogy így utána viszont az egyik legjobb filmzene evar. Mondhatni, a film hangulatával nyeri el teljes értelmét, és utána már magában is szívesen hallgatod. (Pl. őt különösen.)

Az is eszembe jut még, hogy a film elején inkább egyfata gimis break-away movienak tűnt a cucc: a srác elszökik otthonról, mert a konzumerista világ így meg úgy — az ilyet meg utálom, Dawson’s Creek dropout, leülni. De persze nem erről van szó, szépen lassan kiderülnek a családi háttérből adódó dolgok, és belátod, hogy hasonló esetben még akár te is felzúztál volna Alaszkába. (Spoiler alert.)

Tehát van egy őrült (de minimum zakkant) főszereplővel rendelkező roadmovie, gyönyörű tájak, érdekes karakterek (bajszos öreg hippi, akinek bajszos öreg hippi beszédstílussal), atomzene, és csak pár butaság, amit az ember már csak az IMDb trivia-oldalon meg onnan kiindulva ért meg, tehát a film attól még nagyon egyben van, és némileg befordulsz tőle.

Kihagyni kár.

Egy gondolat “Film: Into the Wild.” bejegyzéshez

  1. remek kritika, magam sem mondhattam volna szebben.

    nem az az elsőrandis film.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.