Film for the rec: Dirty Harry, Elizabeth, Ford Fairlane.

Eklektikus választás, de ez az utóbbi hetek „futottak még” listája. (Ez nem a minőséget hivatott deklarálni, csak azt jelenti, hogy nem tudtam dokumentálni őket.)

Dirty Harry, a klasszikus, a „do I feel lucky” monológgal. Jobb, mint az akkoriban talán szintén B-klassziknak gondolt 48 hours (ami ugye rettenetes), de azért megvannak a furcsaságai, in retrospective. Mindenesetre Harry kőkemény arc még ma is, beszól a polgármesternek is meg minden, a filmben pedig korabeli San Francisco skyline-okat nézhetsz dögivel (sok a tetőjelenet), ami ad egy pluszt.

Elizabeth, nem a Golden Age (tegye fel a kezét, aki a „golden age”-t „golden axe”-nak írná), hanem az első rész még ’98-ból, a trónra kerülés története, talán nagyobb szereposztással, mint a sequel: Kate Blanchett a perfekt, de ott van David Attenborough, Geoffrey Rush (aki szerintem ebben a filmben sokkal nagyobb darabra van sminkelve, mint amekkora valójában, vagy pl. a Shine-ban), Joseph Fiennes, és még Vincent Cassel is benéz, női ruhában, dilisen. (Ezért a franciás angol kiejtésért biztosan bomlanak a nők.) Az Elizabeth széria az egyik legjobb történelmi film, szeretem az ilyeneket. A második rész egyértelműen jobb, az első viszont kell a történelmi megértéshez, és ha a másodikban a királynő kiabálós jelenete a csúcspont, akkor itt a vége, a „Virgin Queen” mondattal. (Egy mondat, de tényleg.)

És végül Ford Fairlane, amit a múltkori asztal- és shuttlefotózásos rendrakás közben leltem meg, és amit kb. 32-edszerre láttam, Jul meg először. Azon filmek egyike, ahol Nagy Feró rettenetes-zseniális szinkronja kifejezetten hozzátesz a minőséghez, illetve érdemes tudni még, hogy a főszereplő Andrew Dice Clay 1991-ben ezért a filmért nyerte meg a legrosszabb színész Razzie-díját. Nem mondom, hogy minden ok nélkül, de a Ford Fairlane az a film, ami attól jó, hogy szar, és még attól is, hogy 1990-ben nem átallottak olyan nyelvi és cselekménybeli taplóságokat beleszőni, amik (bizonyos) szubkultúra-körökben klasszikussá váltak, kultúrsznob körökben pedig bizonyosan kiverik a biztosítékot — hosszan tartó értéket teremteni márpedig zsenialitás, legyen az Mona Lisa, vagy „eszem-faszom megáll, höjj!”

(Na jó, ez talán kicsit Velvetes párhuzam volt.)