Dilemma: megköveteljük-e magyar anyanyelvünk helyes használatát (tehát pl. jó helyesírást) magyarajkú, de idegenbe szakadt (szakított, de ne politizáljunk) honfitársainktól, vagy nézzük el nekik? Miért kettős a mérce, ha látok egy fájdalmasan magyartalan/helytelen mondatot, miért nézem el egyből, ha kiderül, hogy az írója nem magyarországi?
Másképpen fogalmazva: lehet-e objektív, abszolút érték a helyesírás?
Szerintem az kéne, hogy legyen.
Szerző: Gergo Lippai
Na jó, a sörömet azért még befejezem.
Vicces dolog az emlékezet. Például én majdnem egy évig úgy emlékeztem, hogy kimostam a síkabátomat. Aztán amikor ránéztem, már tudtam, hogy ez nem lehet igaz: itt-ott feketébe hajló mocsok volt rajta, meg hát sejtettem, hogy az egyetlen mosás, ami történhetett akkoriban vele, az a gépi, ugyanis nem emlékszem a mozdulatsorra, hogy anno vajon mit csináltam (volna) vele, hogy tiszta legyen.
Na de majd most! Hadat üzenek a mocsoknak, és kézzel neki fogok esni. Adományokat a „lipilee pszichiátriai kezeléséért” alapítvány számlájára kérem.
Aki még nem jött rá: elindult a síelős visszaszámlálás. Az első turnus már csak 12 nap, ma átutaltam a második turnus utolsó részletét. Vészesen közelg az idő, és ez jó.
Munkára. („Kamera, fény, csapó.”)