Szerző: Gergo Lippai

Na jó, a sörömet azért még befejezem.

Vicces dolog az emlékezet. Például én majdnem egy évig úgy emlékeztem, hogy kimostam a síkabátomat. Aztán amikor ránéztem, már tudtam, hogy ez nem lehet igaz: itt-ott feketébe hajló mocsok volt rajta, meg hát sejtettem, hogy az egyetlen mosás, ami történhetett akkoriban vele, az a gépi, ugyanis nem emlékszem a mozdulatsorra, hogy anno vajon mit csináltam (volna) vele, hogy tiszta legyen.
Na de majd most! Hadat üzenek a mocsoknak, és kézzel neki fogok esni. Adományokat a „lipilee pszichiátriai kezeléséért” alapítvány számlájára kérem.
Aki még nem jött rá: elindult a síelős visszaszámlálás. Az első turnus már csak 12 nap, ma átutaltam a második turnus utolsó részletét. Vészesen közelg az idő, és ez jó.
Munkára. („Kamera, fény, csapó.”)

A hétvége mérlege: pénteken meghalt a nagyapám, szombaton feltörték az autót, rádió pá-pá. Jó, mi?
Ez a kép egyébként a Fiumei úti temetőben készült, ahol teljesen úgy éreztem magam, mintha a Hyde Park-ban, vagy a Gyűrűk Ura egyik jelenetében lennék. Gyönyörű.