Szerző: Gergo Lippai

A régi idők emlékére nyomtam egy bővített Connor emléksétát. Nagyon kellemes, a mozgás még mindig terápia.
A tévében meg svéd film a diákról, aki dugja a (mellesleg baromi dögös) tanárnénit. Már a dögös tanárnéni miatt érdemes nézni (még pucérkodás is van benne!), de mégis inkább alszom.

Anyám hozzáfűzése a hétvégi mérleghez: elromlott a bojler.
Így kerek a világ.

Dilemma: megköveteljük-e magyar anyanyelvünk helyes használatát (tehát pl. jó helyesírást) magyarajkú, de idegenbe szakadt (szakított, de ne politizáljunk) honfitársainktól, vagy nézzük el nekik? Miért kettős a mérce, ha látok egy fájdalmasan magyartalan/helytelen mondatot, miért nézem el egyből, ha kiderül, hogy az írója nem magyarországi?
Másképpen fogalmazva: lehet-e objektív, abszolút érték a helyesírás?
Szerintem az kéne, hogy legyen.