Szerző: Gergo Lippai

Hogy pont akkor van ott az ember, amikor (a tél során először) elkezd csöpögni a plafonból a födémben lecsapódott pára. Mekkora ennek a valószínűsége?
„Yeah, I live for little moments like that.”

Aham. Az éjjel egy régi, jól bevált script visszaállította a jogosultságokat a filerendszeremben, elcseszve ezzel a MovableType (egyébként néhol ijesztő) jogosultságait. Hiba kijavítva. Asszem.
Minél többet nézem a default design-t, annál kevésbé zavar a kinézete. Atya gatya, a végén még oda jutok, hogy tetszeni fog! Elvégre a Subbacultcha-nak jó, akkor nekem miért ne? Meg hát informatikus vagyok, rendszergazda, faszt törődöm én a designnal, eh?
Azért igyekszem tartani magam az elveimhez.

Hamarosan leállok az „x-edik post” formátummal, most tesztelés céljából ez tűnik tökéletesnek. (Illetve ez tűnik valaminek.)
Kutyus őrzése miatt kicsit csúszott a projekt, de hát őérte bármit. Nagyon aranyos volt, ahogy tévézés közben a fejét ráhelyezte a combomra, mint a régi szép időkben, és aludt pár órát. Meg mertem volna esküdni, hogy amikor felébredt, egy ideig nem jutott eszébe, hogy mekkora baja van. (Nem tudjuk mi se még, hogy mi az, csak azt, hogy van, és hogy karácsonykor jött.) Ugyanúgy fészkelődött, és vegül állapodott meg a régi, kipróbált, kifacsart pózban, mint mondjuk egy héttel ezelőtt, amikor még rendben volt. Ivott is rengeteget, aztán valószínűleg eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az ő lábai görcsben vannak, és egyre inkább nem működnek a szervei, és akkor megint szomorúan nézett. Most megyek én is kicsit aludni, holnap is Állatorvostudományi Egyetem klinikája lesz a program, mint ma.