Ubuntu 11.10 Orbitális Oblák.

Múlt pénteken (meg aztán ma) impulzív jelleggel frissítettem a gépem Ubuntu 11.10-re.

A sztori persze nem így kezdődött: először is fejembe vettem, hogy visszaállok Arch Linuxra, felgyorsítandó a már eléggé koros hardware-nek tekinthető MSI Wind U100-at. Nos, az Arch már nem nekem való. Azzal még nincs számottevő problémám, hogy a sikeres install után (ne feledjük, az Arch installja kb. azokból az időkből származik, amikor a Debian telepítőjében dselect-tel kellett egyenként kiválogatni a telepítendő csomagokat…. szóval nem egy mai darab) az alaprendszerben nincs grafikus felület, hiszen az Arch csomagkezelője egyszerű és jó. De az, hogy Dropbox, msttcorefonts, és ilyesmi telepítéséhez már AUR (vagy mi) használata, és azt hiszem manuális download kell, ez már az a kényelmetlenségi faktor, amit értek és támogatok — elvben. De gyakorlatban öreg vagyok már én ehhez / annyival nem lesz gyorsabb az a gép (, győzte meg magát a művész).

Aztán következő lépésként, még mindig a lájtvéjtet szem előtt tartva feltettem egy Xubuntu aktuális verziót… Nos, az meg nem üti sajnos meg azt a szintet, amit ma szerintem egy oprendszernek meg kell. Mind you: RAM-használatban sem… de grafikailag sem.

Szóval biztos ami biztos alapon persze itt van az utolsó jó Ubuntu, a 10.04 Netbook Edition, ha már nagyon elegem lesz ebből a szép új „azt kapot amit látsz, ne nyúlkálj hozzá mert kezedre csapok” rendszerből. Alapvetően viszont mivel mostanság szinte csak cikkírásra használom a netbookot, még talán meg is szokom.

Lássuk tehát az első benyomásokat, megjegyzéseket:

  • Elhagytam a kb. ’97 óta signature hotkeyemet: a Mod4+H (setxkbmap hu) és Mod4+J (setxkbmap us) kombókat, helyette átálltam Windowsos Alt+Shift kombóra nyelvváltáshoz.
  • Persze agyfaszt kapok (látszólag megváltozhathatatlan default #1) attól, hogy az Alt+Shift az esetek kis százalékában nem a billentyűzetet váltja át, hanem az adott alkalmazás menüjébe megy be.
  • Agyfaszt kapok attól is (látszólag megváltoztathatatlan default #2), hogy az F10 (ami ugye terminálban egy sor ncurses program felső menüjét hozza) szintén az éppen nyitott alkalmazás menüjét hozza be.
  • Agyfaszt kapok továbbá attól is (látszólag megváltoztathatatlan default #3), hogy a rendszer default fontméretét nem lehet a beállítások közt módosítani. „Ubuntu 11” fontméret, ORLY? És ha én 9-hez szoktam?
  • Valamint agyfaszt kapok attól is (látszólag megváltoztathatatlan default #4), hogy a Mod4 a Unity (egyébként jó) gyorskeresőjét (vagy dashboard-ját) hozza be, ezáltal a régi jól megszokott Mod4-et tartalmazó billentyűkombinációim nem működnek (megbízhatóan).
  • Aztán agyfasz az is, hogy Empathy a default chat kliens és azzal van integrálva a Unity vagy mi. Mivel én szeretem az integrált dolgokat (és mint mondtam, nem sokat használom a gépet), hagytam fent az Empathy-t, pedig a Pidgin körülbelül 137,3% 133,7%-kal jobb chat kliens, és akkor még Skype-ot nem is integráltam. (Az újabb 100%.)
  • A Gwibber, mint (szintén integrált) „broadcast” (vagyis Twitter) kliens pedig a vicc határát súrolja, de most az egyszer teszek vele egy próbát, hátha fejlődött, mióta utoljára láttam.
  • A WiFi sokkal gyorsabban csatlakozik, ez jó.
  • A Unity-tól egyébként nincs rossz véleményem; használtam már korábban (csak ugye lassú a gép), netbookon ez egy jó felület lenne, mert helytakarékos. Nem mondom, hogy a Netbook Remix felülete nem szintén kurvajó, és nem tudom, hogy ebből a mostani „hmm, nem is rossz” feelingből mennyi az, hogy számomra újdonság.
  • Látszólag megváltoztathatatlan default #5: 4 workspace van, se több, se kevesebb. Zavarni nem zavar, de netbookon réges régóta 2-t használok.
  • Tudom, de még nem tapasztaltam, hogy reteksok RAM kell az Oblák alá. Megintcsak: nekem tulajdonképpen egy Chromium-nak kell elfutnia gond nélkül 2 GB RAM-mal, az már csak menni fog!
A fenti hülye defaultok kiküszöbölésére alaptelepítés esetén nem nagyon van mód. Természetesen feltettem a gconf-editort (mert a legelső agyfasz effekt, a bal oldalra helyezett fejléc gombsor ebből könnyen kiküszöbölhető), de hotkeyeket, ilyesmit ott nem nagyon lehet módosítani. Feltettem aztán a gnome-tweak-tool csomagot is (ötlet innen, ezt eddig nem ismertem), azzal fontméretet és pár más dolgot már végre lehet tweakelni, de a billentyűkombók problémájára még mindig nem találtam semmit.
Hogy legyen még egy pozitívum: a WordPress Zen Mode elcseszett jó. Sőt, mondok még egyet: itt a WordPress for Android 2.0 beta!
És felkészül, de majd később, és próba jelleggel: Linux Mint. Ki mit gondol a Mint-re váltásról? (Ha megteszem, az lesz a blogposzt címe: Ki Mint vet, úgy arat.)

Róma.

Jegyzetszerű tapasztalatok (executive summary)

  • A metró az egy mayhem. Mivel az útikönyv azt állítja, hogy taxizni tilos mert átverik az embert, metróval jöttünk a vonatállomásról az apartmanba. (Reptérről vonat teljesen Európa.) Never again, és nem csak a tömeg miatt: ennyire szarul szervezett jegyeladást, és ilyen hosszú aluljárókat (ahol ráadásul opportunista módon mész fel értelmes térkép híján, majd csalódottan tapasztalod, hogy a kilométrenyi mozgójárdával és mozgólépcsővel szaggatott alagút konkrétan a senkiföldjére visz fel, ahonnan csak visszafele tudsz haladni, mert egy autópálya van az orrod előtt), szóval ilyen rémes föld alatti közlekedést még nem is láttam — marad a taxi.
  • Btw taxi. A hír igaz is meg nem is. A reptéri transzfer 40 Eur, se több, se kevesebb. Városba érkezve ezt nem feltétlen tudod, óra alapján meg simán kijön valóban 60-70 Eur is. Az érdekessége a dolognak az, hogy minket még reptéri transzfer rendelése után is megpróbált lehúzni a taxis. (Nem sikerült neki. Magyar vs. olasz…)
  • És ha már tágabb értelemben vett közlekedés, egy általánosabb meglátás. Voltam (vezettem) Párizsban és Portugáliában (meg Spanyolba’ is), voltam Rómában és figyeltem autós szemmel a közlekedést. És bár kaotikusnak tűnik, nem olyan életveszélyes, mint a Budapesti. Igen, megy mindenki a feje után és bizonyos szabályokat áthágnak, de nem olyan önző módon, mint az átlag budapesti autós. Szóval mielőtt nagyon elkezdenénk kritizálni az ún. mediterrán közlekedési káosz mémet, azért nézzünk szét a saját házunk táján, ahol szintén áthágjuk a szabályokat, csak ráadásul még életveszélyesen is.
  • Fon: van nekem Fon routerem, de azt kell mondjam, hogy Anglián kívül (ahol ugye az összes BT hotspot használható Fon accounttal) sehol nem vettem hasznát (persze azt a 14 vagy mennyi Eurót már így is többszörösen visszahozta). Térkép szerint Rómában is van egy csomó Fonero, de nyilván úgy, mint én: a lakásban üzemel valahol az eszköz, márpedig az 5-600 éves falak többek között arra is jók, hogy nem engedik ki a jelet. Utcán egyszer találtam rendes, nyílt wifit.

Venue-k

Róma egyébként gyönyőrű kis hely, a Spanyol lépcsőtől kb. 2 utcára laktunk (úgyhogy igazából a reneszánsz városközpontot láttuk sokat). Ezt láttuk az ablakból:

Ha lett volna netem (koncepciózusan nem zavartattam magam, hogy nincs), kb. ezeken a Foursquare venue-ken checkinelhettem volna:

  • Spanyol lépcső
  • Trevi kút
  • Pantheon
  • Piazza del Popolo / Santa Maria del Popolo / Porta del Popolo (ahol már építették a színpadot a pénteki giga-nyugdíjreform-tüntire)
  • Pincio és Villa Borghese
  • Gyerekmúzeum (Il Museo dei Bambini di Roma)
  • Colosseum
  • Basilica di San Clemente
  • Szent Péter Bazilika (és útközben Castel Sant’Angelo)
Szóval a basic venue-k. És persze a helyek nagy részére gyalog mentünk (mi állatok), kétszer szálltunk buszra, Adél a hátamon csücsülve élvezte a kilátást/lovakat (nyihaa/prr)/templomokat (tepe, put tó)/embereket (minden olasznak volt egy „ciao bambino”-ja Adél számára), és a lovakat (nyihaa/prr).
Térkép
Kartográfiai értelemben 4 forrásunk volt:
  • egy útikönyv
  • a Google Maps offline-ba cache-elt Róma-térképe (szart se ér, mert nem elég részletes és nem kereshető)
  • a Triposo Róma-appja (jó és részletes leírásokat ad a helyekről, a fő információs forrás volt, de útvonalat tervezni városon belül szar vele, az offline térkép és a gps support ellenére)
  • a TripAdvisor Róma-appja (inkább közösségi alapú, tehát csillagozós, ami torz eredményeket ad, a hülye amerikai turisták inputja miatt, viszont van benne egy jó „point me there” iránytű-és-távolságmutatóka, és persze offline térkép gps támogatással)

Szóval elkezdtem futni.

Szóval elkezdtem futni. Már lassan 2 hete tolom, és úgy érzem, megtapad annyira a szokás, hogy érdemes legyen egy blogposztra, mert (talán online is artikuláltam én ezt korábban) én alapvetően nem vagyok egy futós típus. Hátha más is kedvet kap, aki egyébként nem. És hátha ez egyfajta önspannolásként is működik, ha esetleg elkedvetlenednék később.

Szóval: miért?

  • Mivel bringám épp nincs (illetve akkor nem volt — most lett egy kölcsön teszkós, for the time being), a mozgásigényem meg időről időre felbuzog, kellett valami, mert a napi 2 km séta melóba közel sem elég.
  • Igen, reggelente megy a házikondi, többek között a Push Ups; viszont amióta ott elértem a napi 174-et, kicsit alábbhagyott a lelkesedés — szimplán azért, mert 174 fekvőtámasz egyszerűen sokáig tart, nincs ennyi időm reggel. Meg egyhangú is nagyon. Most tehát napi 40 és 100 között szoktam nyomni, ahogy épp jólesik, figyelve arra, hogy azért lehetőleg 2 lógós (40-es) nap ne essen be egymás után.
  • Van némi túlsúlyom. Ez nem közvetlenül zavar, mert amúgy meg vagyunk mi barátkozva, én meg a ZSÍR, és pl. kizárt dolog, hogy emiatt megvonjam magamtól az élet örömeit, mint a gégecsövön lovaglás meg a sajtos western whopper menü, vagy az ungherese pizza az Al Caponéból. (Bár az is igaz, hogy valamelyest diszciplinárisan tolom ezeket mostanában.)
  • Van ez az új elméletem (sejtésem) az erős önakaratról, amit most talán igazolok, vagy kihasználok, ki tudja. Első lépés: fekvőtámasz; második lépés: futás; harmadik lépés: profit, vagyis pl. megtanulok programozni végre rendesen.
Lényeg a lényeg: futok.
  • Edzésterv szerint (most az „első 5 kilométerem” megy, aztán majd valami más),
  • kétnaponta (a felsőtestes edzést pedig lefeleztem, és váltónapokon csinálom mindenképp, a többi meg lelkesedés meg idő kérdése),
  • hajnalban,
  • futócipőben (ilyenem is van, előtúrtam)
  • a Rózsadomb domborzatán.
Egyelőre ott tartok, hogy egy alkalommal mondjuk 2,5-2,7 kilit fedek (ami kb. 250-270 kcal; az már majdnem egy briós!), igaz, ennek egy része ugye séta, persze az is igaz, hogy viszont hegyes-völgyes (100 méter geológiai szintkülönbségen belül 134 méter szint föl is, le is). Figyelek arra, hogy az első etap lehetőleg sose legyen meredek (se föl, se le: a kettő ugyanolyan nehéz), és folyamatosan próbálok figyelni arra, hogy ne váljon „lötyögéssé” a futás (tehát összeszedett testalkattal próbálok menni), ez nem tudom mennyire sztenderd dolog.  Ja, és (self mantra!) igyekszem figyelni arra is, hogy bemelegítsek, nyújtsak — erre bringázás közben pl. sose figyeltem, az eredmény az oszlopszerűen beállt combok.
Szoftveroldalon (mert 2011-et írunk) Endomondo-val követem magam, és bár egyelőre nem találtam meg a tökéletes megoldást az időjelzésre, most egy folyamatosan visszaszámláló visszaszámláló app (Timer & Countdown) segítségével percenként csipogok magamnak egyet, a többit (hogy mennyi van még az etapból, és egyáltalán: hányadik etapnál tartok) fejben adminolom.
A felfedezések eddig:
  • Nagyon gyorsan jön a stamina, gondolom ez csak az első időkre igaz. Az első edzés és a harmadik között mintha kicseréltek volna.
  • Működik természetesen a mozgás endorfin, bár estére elmúlik a hatása.
  • Lejtőn fölfele futni jobb, mint lefele. (Bár régebben jobban bírtam.)
  • Nem a térdem és nem a bokám fáj, hanem a lábujjam, vélhetően a lefele futástól.
Itt tartok most, gondolom egy followup post úgy 2-3 hónap múlva befigyel majd.