Történt pedig tegnap este, hogy a kis 20 GB-os USB-s vincsimet újra kellett partícionálnom. Futtattam is a
parancsot rajta. „Hm, hát ez gyorsan ment”, mondtam utána, és kicsit az is gyanús volt, hogy a vincsi mérete 160 GB volt és nem 20 (16 GB-nak néztem és azt gondoltam, hogy biztos csak kamuból 20), és nem villogott a kis mobilvincsi miközben a partíciót írtam rá, de különösebben nem is figyeltem oda ezekre az apró intő jelekre.Aztán közvetlenül a
futtatása előtt hasított belém a gondolat.
160 GB.
SATA rendszervincsi.
Linux SCSI-ként látja.
Az USB vincsim /dev/sdc.
Elkúrtam a rendszervincsim partíciós tábláját.
És hogy ezután mit tettem? Újra cfdisk, /dev/sdb -ről partíciós tábla pontos visszaállítása, mindezt abban a biztonságos meleg tudatban, hogy nekem az asztali gépemen is RAID van! Utána meg persze a kisvincsit is megbütyköltem.
És hogy mi ebből a tanulság:
RAID on your desktop, motherfucker, do you use it?
Azért ennek az öt percnek az EKG-ját megnéztem volna :D
Sikerult mar nekem is hasonlot alkotnom. Nincs raid, de nekem azota minden fontos adatom pen drive-on, ipodon is rajta van. :-)
Szerintem nem a raid a tanulság.
Az a tanulság, hogy mivel mindenki hibázik egyszer előbb utóbb, valamilyen, bármilyen backup kötelező.
Szamomra az is egy másodlagos tanulsag, hogy vannak emberek, akik nem nézik meg _előtte_, hogy melyik diszket particionálják. Egy olyan gépben, amiben van egy fontos, meg egy lényegtelen diszk.