Szerző: Gergo Lippai

(Explicit lyrics. Aki mimóza, az nézze ezt.)
Ebben a kurva irodában szerintem most kb. 30 fok van, Celsius, és tényleg nem viccelek. Lehet, hogy több. Mindez tök jó lenne nyáron, rövidgatyóban, szandiban, kis esernyős koktéllal, egy összecsukható székben ülve valami nyugis helyen. Hawaii ing, napszemüveg, satöbbi.
Itt ehelyett dress code van: vadiúj (tegnapi, ugyebár), de már összeizzadt fekete farmer, kanadai felderítőbakancs, ami legalább nem büdösödik be, de azért beleizzadni lehet, hónaljkutyából csorgó izzadtság, amit literszám próbálok Ice Tea-val pótolni (pedig bárki megmondhatja, hogy normál esetben két nap alatt iszom ennyit), séró, amibe annyi idő alatt izzadok bele, mint nyáron, csillogó arcbőr, billentyűzeten csúszó, naponta kb. 20-szor (a komfort miatt) mosott kéz, és új elem tavaly óta: pocakráncok között összegyűlő izzadtság. Hm, azt hiszem ennél gusztustalanabbul már nem nagyon tudom szemlélteni, hogy mi van itt. Természetes, hogy amikor kilépek a kb. 30-35 fokkal hidegebb utcára, egyből torokgyulladást kapok, amitől érces lesz a hangom, és talán még egy hangszálszakadást is bevállalnék, ha holnap nekiállnék Aerosmith-t énekelni, pedig nagyon szeretnék már.
És ilyenkor jön az elhatározás, hogy faszom az egészbe, fogok itt én dolgozni ilyen körülmények között, amitől a Köjál vagy mi a rák napokig dörzsölgetné össze a tenyerét: csitt-csatt-piff-puff (iratok, cuccok ingerült dobálása), húzok haza a faszba. Majd hétvégén, anyátok, fizessétek csak az extra órebéremet, pöcsök. Akkor legalább egy leheletnyivel jobb idő van.
Bah.
(Ez tipikus esete annak, amikor azért kezdtem el a postot, hogy mire a végére érek, kicsit kipihenem magam, kicsit lehűl az iroda, és lehet dolgozni, erre jól továbbhergeltem magam, az irodában pedig híre-hamva sincs a légkondinak, szemben a hőgutával, ami itt kerülget. Irodakeresők, ha a Millennium Center ellenállhatatlan iroda-ajánlatot tesz nektek, sikoltva meneküljetek.)
Na, húztam haza a faszba. Még a laptopot se hagyom itt, mert még megolvad holnapra.

Ez még ugyan keddről van, de azért be kell mutassam: Barátunk, az Extrémsportoló Kajamaradéksrác.
Most pedig el akartam dicsekedni egy kétes dicsőséggel ezen a ponton, de nem teszem meg, talányt s űrt hagyok magam (postom) mögött. Akinek van kedve, de hát kinek van, az találgasson, hogy mi a Titok. Én meg a munka útján továbbsántítok.

Mmm, egy jó sushi jó társaságban, mi kell még?
A válasz nem “egy farmer”, de vettem ma egy farmert (olyat, amilyet kb. 14 éve mindig, csak persze a méret nő), megadva magam a szemét fogyasztói társadalom “a másik már piszkos” mondatot zsolozsmázó ördögeinek. A méret pedig némileg motivációs jellegű lett, de hát úgyis jön a tavasz, sportolás, saláták, narancslé reggel.
Alvás este. Muhaha.