Az utóbbi pár napban Rambot néztünk. (Miután a negyediket megnéztük, és persze leborultunk a nagysága előtt, kedvet kaptunk az első háromra.)
Természetesen az első a legjobb az urban commandó sráccal, aki flipoutol a tapló kisvárosi rendőr túlkapásain és szétcsap — aztán persze kicsúsznak a kezéből a dolgok. A durva az, hogy nem az akció teszi kurvajóvá a filmet, hanem az utolsó jelenet:
Ha nem láttad, vagy nem emlékszel, akkor ez az a jelenet, amíg a First Blood csak egy akciófilm, és itt válik háborús filmmé. (Illetve persze háború utáni (post-war) filmmé, mert a vietnami háborút csak érintőlegesen említi a cselekmény.)
És a theme song.
És persze a kiskorunkból (alámondásos német 500-adik VHS kópia) ránk maradthiedelmek, hogy a Rambó kemény csávó és jó ez így neki és mi is rambó akarunk lenni (vagy csak nekem volt ilyenem?), holott Rambo szomorú, egyáltalán nem találja a helyét a világban, egyáltalán nincs semmi emberi mércéje arról, hogy nem háborús övezetben mit szabad és mit nem, mondhatni szociopata. Nem éppen szerepmodell. (A Wikipedia oldal szerint a munkatáborban jól érzi magát, mert ott legalább van rend, fegyelem, és megmondják neki, hogy mit csináljon.) Ez persze nyilván általános lehetett a vieatnami veteránok között, de a Szarvasvadászon meg ezen kívül nem tudok olyan nagyhatású filmet, ami pont erre rávilágított volna. A Szarvasvadász Oscar-t kapott, a Rambo pedig megérdemelte volna.